Minden sportban vannak szabályok, amelyek többé-kevésbé megadják a versenyek, mérkőzések kereteit. Szabályok nélkül nem lehetne eredményt hirdetni, hiszen a sportszerűség elve megkívánja, hogy mindenki azonos feltételekkel indulhasson a győzelemért, és ezeket a feltételeket előre ismerniük kell a résztvevőknek, hogy felkészülhessenek. A szabályok óvják a sportolók egészségét, biztosítják, hogy a nézők élvezhessék a játékot, szabályozzák a sporthoz kapcsolódó pénzügyi kérdéseket – és van még számos fontos funkciójuk.
Ebből következik, hogy a résztvevő sportolóknak el kell fogadniuk ezeket a szabályokat – mielőtt elkezdik a versenyzést! Utólag egy focista sem hivatkozhat arra, hogy nem tudta, hogy nem lehet kézzel beütni a labdát a kapuba. Azt, hogy egy konkrét versenyen, versenysorozaton, futamon vagy mérkőzésen pontosan milyen szabályok érvényesek, azt az adott verseny kiírása rögzíti.
Nincs ez másképp a vitorlázásban sem. Ha megnézünk egy versenykiírást, mindjárt az elején megtaláljuk, hogy milyen szabályokat alkalmaznak egy adott versenyen. Tartok tőle, hogy ezt a legtöbb versenyző – jó esetben – csak éppen átfutja, pedig egy vitás esetben fontos lehet a hivatkozott szabályzatok ismerete. A Magyar Vitorlás Szövetség rendszerében szervezett versenyeket például mindig A vitorlázás versenyszabályai (Racing Rules of Sailing, RRS, és a továbbiakban ezzel a rövidítéssel hivatkozom rá) aktuális (jelenleg 2025-28-ra érvényes) szabályai (egyébként itt meg is találjátok angolul és magyarul) szerint rendezik. Ezt a szabályrendszert a sportág nemzetközi irányító szervezete, a World Sailing dolgozza ki, és egységes az egész világon.
De egy versenyen rengeteg más szabály is érvényes lehet. Vannak nemzeti előírások, osztályszabályok, speciális hatósági rendelkezések, maga a versenykiírás, vagy a versenyzés konkrét formáját leíró versenyutasítás – ezek mind szabályok, amelyeket be kell tartania minden résztvevőnek. Sokszor mondjuk (bár jogász ismerőseim szerint ez nem teljesen korrekt), hogy a versenykiírás valójában egy – a polgári jogi szerződésekhez hasonló – szerződés a versenyzők és a verseny szervezője között: a nevezéssel a versenyző vállalja, hogy a leírtak szerint vesz részt a versenyen, a szervező pedig vállalja, hogy a leírtak szerint fogja megrendezni a versenyt.
Az RRS 4. szabálya kimondja, hogy „…a szabályok szerint rendezett versenyen való részvételével vagy részvételi szándékával minden versenyző és hajótulajdonos vállalja, hogy elfogadja a szabályokat…”, hogy „…aláveti magát a szabályoknak…”, hogy „…elfogadja a kiszabott büntetéseket…”, és (a döntésekkel kapcsolatban) „…nem folyamodik egyéb, a szabályokban nem szereplő bírósághoz vagy bírói fórumhoz…”. (Utóbbi szabály egyébként némi korlátozással értendő, mert bizonyos esetekben a sportolók fordulhatnak a lausanne-i CAS sport döntőbírósághoz, amelynek adott esetben lehet hatásköre egy versenybírói döntés megváltoztatásához. Zárójel bezárva.)
Tehát a kör bezárult: vannak szabályok, és aki részt vesz egy versenyen, az vállalja, hogy ezeket betartja, és ha megszegné őket, akkor a kiszabott büntetést is elfogadja. Minden világosnak látszik: a bíró fütyül, mert szabálytalanságot vélt látni, szabadrúgás következik. Kicsit lehet vitatkozni, de felesleges, mert a bírónak mindig igaza van.
Csakhát. A címben feltett kérdés most már az, hogy kinek kell betartania, illetve betartatnia ezeket a szabályokat a vitorlázásban. A probléma részben a pálya adottságaival, részben pedig a vitorlázás történetével kapcsolatos. Vegyük ezeket kicsit részletesebben szemügyre.
1. A pálya I A legtöbb sportág mérkőzéseit egy jól átlátható, pontosan meghatározott, nem túl nagy helyen játsszák. Egy medencében, egy stadionban, egy csarnokban, egy díjugrató pályán. A hely bekamerázható, néhány bíróval megoldható, hogy a szabálytalanságokat kiszűrjék és büntessék. Ráadásul minden a közönség előtt zajlik, nemigen marad rejtve semmi. A vitorlázásban ezzel szemben a versenyek jelentős része meglehetősen nagy területen zajlik, ahol a teljes mezőny folyamatos megfigyelése – még a modern technológiákkal is – szinte lehetetlen, vagy rengeteg pénzbe kerül. Nehezítésnek még ott vannak az időjárási körülmények, a hullámzás, a folyamatosan változó feltételek is.
2. Történeti háttér I A vitorlás versenyzést az angol uralkodóház tagjainak időtöltéséből szokás eredeztetni. Sportágunk hátterét sokáig az arisztokrácia által birtokolt és fenntartott, drága jachtok regattái szolgáltatták. Innen ered a vitorlázás „az úriemberek sportja” gondolat, amely erősen rányomja bélyegét a vitorlázás szabályrendszerére. Röviden: egy gentleman nem szabálytalankodik, vagy ha véletlenül mégis szabálytalanságot követ el, azonnal vállalja ennek a következményeit.
Ergo, a szabályok teljes körű betartását úgysem lehet ellenőrizni, ráadásul a sportág szellemisége is azt sugallja, hogy a szabályokat úgyis mindenki betartja. Ezt az elvet tükrözik a szabályok is, és ezzel el is jutottunk a mai poszt legfontosabb témájához: a vitorlázás mint sportág szabályai ugyanis a sportszerűségre, mint alapelvre épülnek. Minden egyéb szabály ebből eredeztethető.
A szabálykönyv legelején találhatóak ugyanis az ALAPELVEK, amelyek között az első a következőképpen hangzik:
„SPORTSZERűSÉG ÉS A SZABÁLYOK I A vitorlázás sportágban a versenyzőket a szabályok összessége irányítja, amelyeket a versenyzők az elvárásoknak megfelelően betartanak és betartatnak. A sportszerűség alapelve az, hogy amikor egy hajó megsért egy szabályt és nem mentesül, akkor azonnal vállal egy megfelelő büntetést vagy tesz valamit, ami a versenyből való kiállás is lehet.”
A címben azt a kérdést tettük fel, hogy ki felel a versenyszabályok betartásáért. Legtöbben egy ilyen kérdésre azt felelnék, hogy a bírók, a rendezőség, a szervezők – pedig ez nem így van!
A vitorlázásban a sportág alapelvei szerint maguk a versenyzők felelnek a szabályok betartásáért és betartatásáért is!
Ezért hibás minden olyan megközelítés, amely a szabálysértések szankcionálásáért kizárólag a rendezőséget vagy a bírókat teszi felelőssé. Ha egy hajó megsért egy szabályt, elsősorban önmaga felel azért, hogy vállaljon büntetést – ami adott esetben akár a kiállás is lehet a futamból. A bírói gyakorlat szerint egy szabály tudatos megsértése az RRS 2. szabály (Sportszerű vitorlázás) megsértését is jelenti, amiért súlyosabb büntetés (ki nem ejthető kizárás, DNE) jár. De egy szabály nem szándékos megsértése is szabálysértés, amelyért vállalni kell a büntetést.
Másodsorban a többi versenyzőnek kell kikényszerítenie a szabályok betartását. Erre van jó eszközük: az óvás. Az óvás annak a kifejezése, hogy az egyik hajó kifogásolja, hogy egy másik hajó szabályt sértett, és emiatt sérült az egész sportág első számú alapelve: a sportszerűség. Ezt teszi szóvá az óvás során – és állításáról egy erre hivatott testület, az óvási bizottság dönti el, hogy megállja-e a helyét.
Óvni tehát nem valamiféle sportszerűtlen, nem helyénvaló, álságos, falmenti, aljas dolog, hanem éppen ellenkezőleg: az óvás lehetősége hivatott a sportszerűséget fenntartani!
Ezért is nehéz értelmezni az olyan megközelítéseket, amelyek a 2024. évi Kékszalag kapcsán láttak napvilágot, és arról szóltak, hogy – ráadásul a nagydíjat eldöntő vélelmezett szabálysértéssel kapcsolatban – az egyik hajó nem nyújtott be óvást, mert „a pályán akarta legyőzni” ellenfelét. Ha lett volna óvás, kideríthető lett volna, hogy történt-e tényleges szabálysértés. Óvás híján csak az utólagos és igen sajnálatos sárdobálás maradta közösségi és a hagyományos médiában, amely az egész sportág megítélésére volt – véleményem szerint – rossz hatással. Az, hogy utólag a rendezőség felelősségét próbálták reflektorfénybe állítani, pedig a fenti alapelv értelmében teljességgel hibás megközelítés.